Daniel Kehlmann - Szenteste

December 24. 22:30. Helyszín: egy kihallgató szoba. Benne Judith, aki állítólag nem tudja, miért van itt. Útban a szüleihez kapták el a rendőrök. És Thomas, aki láthatólag mindent tud róla. Például azt, hogy a nő bombát rejtett el a városban, aminek éjfélkor kell felrobbannia. A kihallgatás egyre feszültebbé válik. Vajon meg lehet-e változtatni a világot? Egyáltalán kell-e? És, ha igen, hogyan? Egy bombával? Az idő a szemünk láttára múlik. Talán ki is futunk belőle.  

„Gyerekkorom óta szeretem a Délidő (High Noon) című filmet és nem Gary Cooper vagy a pisztolypárbajok miatt, még csak nem is Grace Kelly, hanem az óra miatt. Az elején ránézünk és tudjuk, hogy délben jönnek a gyilkosok. Attól fogva számoljuk a másodperceket és követjük a seriff minden lépését, hogy társakat találjon.  A Délidő egyike a hibátlan filmeknek – nem utolsósorban azért, mert valós időben játszódik, mert az elbeszélt idő és a film időtartama másodpercre pontosan megegyezik. Valami ilyesmit akartam én is csinálni, már régóta. Ez volt az egyik ok a Szenteste megírására: az ötlet, egy óra a falon, amelynek a mutatói a döntő pillanat felé haladnak. A másik ok a döbbenet volt, azokon a dolgokon, amiket Edward Snowden leleplezett: az állam mindent és mindenkit megfigyelhet, a titkosszolgálatok szinte kontroll nélkül működhetnek, a rendőrség pedig annyi mindent tudhat rólunk, amit korábban elképzelni sem tudtuk. De ami még fontosabb: a színház lényegére akartam koncentrálni. A konfliktusra két ember között. Veszély, kihallgatás és a mindig túl gyorsan múló idő.” (Daniel Kehlmann)